Miért nem találunk egymásra? - (pár)kapcsolatok a digitális és a való világban

Ismerkedés, kapcsolattartás, veszekedés. Majd kibékülés, vagy szakítás. Ma már mind-mind olyan dolog, amely sokunknak - főként a fiatal korosztályt tekintve – nagymértékben a világhálón, a digitális éterben zajlik. A jelenkori világ párkapcsolati sémája felgyorsult, megváltozott, átértékelődött. S hogy ez baj-e? A válasz talán mindenkinél eltérő. Mivel az ember alapvetően társas lény, ésszerű, hogy vágyik valakire, hiszen lehet a világ akármilyen anyagias, célorientált, vagy pénzhajhász, szeretetet adni és kapni akkor is a legjobb dolog. De miért van mégis olyan sok magányos, egyedülálló ember? Mikor, s miért vált ilyen hosszadalmas, bonyolult folyamattá a nagy ő megtalálása?

Magyarországon 2009-ben a KSH adatai szerint megközelítőleg három millió ember élt egyedül a 15-49 éves korosztályban. S habár az utóbbi években a szingliség is egyfajta divatirányzattá vált, a társadalom felfogása szerint a tudatos egyedüllétet választók még mindig természetellenesek, akiket sajnálni illik, akikkel együtt érezni kell. Pedig kétségtelenül helytálló a tény, miszerint a párkapcsolatban élők sem feltétlenül boldogabbak. A tudatos párkeresést (internetes, hirdetéses társkeresés) hazánk körülbelül 26%-a használja, ám a köztudatban még ez is hordoz magában egyfajta negatív megítélést. Viszont érdekesség lehet az eredmény, amely Kathlyn McKenna és kutatótársainak több éves munkája alapján született meg: e szerint az interneten megismerkedett párok 71%-a élt két év után is kiegyensúlyozott párkapcsolatban, míg a hagyományos módon megismerkedett pároknak mindössze 55%-a. Elmondásuk szerint a „digitális” szerelmek azért működhettek jobban, mert az anonimitás miatt megnőtt az önfeltárulkozás, jobban jelen lehetett az őszinteség, és nem voltak a kezdetleges fizikai megjelenés miatti gátló tényezők. A társkereső oldalak mellett azonban nem hagyhatjuk ki korunk legnépszerűbb közösségi oldalát, ahol napi szinten születnek meg újabb és újabb kapcsolatok. Ám miért érzik mégis egyre többen úgy, hogy párt találni ma sokkal nehezebb, mint régebben? Vajon ma már egyfajta nemkívánatos nyűggé is válhatott a párkapcsolat fogalma? S ha ott a végtelen digitális tér, ahol már nincsenek földrajzi korlátok, miért nem találunk mégsem egymásra?

Többekkel is beszélgettem erről a témáról, s érdekes, de főleg elgondolkodtató volt hallani a különböző korosztályok meglátásait. Ha a saját generációmat tekintem (a mai húsz-harmincévesek), mi még a legtöbben egy másik fajta világrendben nőttünk fel, amikor a párok korán megismerkedtek, majd házasság, otthon, gyerek… minden a maga rendjében. Mostanra azonban nem csak az önálló egzisztencia kiépítése tolódott ki sokunknál, de épp úgy a családalapítás ideje is átértékelődött. (Ezúttal nem tekintve az anyagiakkal, vagy a karrierrel kapcsolatos tényezőket) Elsőként a negyvenes, ötvenes éveikben járó ismerőseimnél vezettem elő ezt a témát, ahol a véleményeket néhány szóban összegezhetném: a válogatás lehetősége, kevés kompromisszum, átértékelődött szerepek. Válogatás, mert észrevételük szerint a mostani, digitális világban a tér egy csapásra kitágult. Már nemcsak feltétlenül a lakókörnyezetünkben van lehetőség ismerkedésre, hiszen a világhálóval ezek a határok megszűntek. Az embernek több lehetősége van újabb és újabb emberek megismerésére, ám emiatt sokszor túl korán megtörténhet a továbbállás is, s emiatt talán nincs elég idő mindenkinek a kibontakozásra. Hiszen, majd úgyis jön más, „ráírhatunk” másra, bizakodva abban, hogy lesz még egy ennél is jobb. A kompromisszumkészséget illetően valóban megszűntek már azok az idők, amikor társadalmi elvárások szerint kellett időben megnősülni, férjhez menni. Épp ezért az ember már kevésbé megalkuvó, talán azért is, mert mindenhonnan a „ne érd be kevesebbel” és a „találd meg a tökéletesen hozzád illőt” frázisait hallhatjuk. Talán mindnyájan ismerünk olyat is, aki már egy kedvezően kialakított, mozgalmas élettel, biztos munkahellyel rendelkezik, s önként vállalva, tudatosan nem szeretne (komolyabb) párkapcsolatba lépni. Hiszen a világunkkal együtt változik a nő-férfi szerep is; ma már a mindennapos munka mellett egy háztartás vezetése nem olyan magától értetődő, a férfiaknál pedig sokszor nagy félelem a szabadság, vagy a barátokkal eltöltött idő feladásának dilemmája.

Ám sosem szabad általánosítani, hiszen sokan élnek köztünk olyanok is, akik bátor optimizmussal tekintenek a jövőbe ebben a témában. Nemrégen öt lánnyal volt szerencsém beszélgetni a jövőbeli terveikről, elképzeléseikről. Érdekes, ám egyben öröm volt hallani, ahogy a mostani, kitolódott családalapítási szokások ellenére hármuk akár már a főiskola után belevágna a gyermekvállalásba. Ők bíznak abban, hogy az élet majd elrendezi a dolgokat akkor, amikor arra szükség van. Velük együtt vannak, akik úgy gondolják, az ember hiába keresi egész életében az ideális körülményeket egy komoly párkapcsolatra, vagy egy gyermek érkezésére, teljesen tökéletes idő sajnos soha, semmikor sem lesz.

Pár nappal ezelőtt egy rég nem látott, huszonéves barátom szintén hasonló aspektusból beszélt a párkapcsolatok kérdésköréről. A mai világban nagyon sok tinédzser építi fel kapcsolatait a világhálón, a személyes kontakt pedig egyre kevesebb lesz. Ha nem szeretnénk egyedül lenni, egy kattintásra beszélgetésbe elegyedhetünk valakivel, ám hiába a sok ismerős a világhálón, ha a való életben magányosnak érezzük magunkat. Mert sokan, ha esetleg váratlanul, hosszabb ideig internet nélküli létre kényszerülnek, fogalmuk sincs, mihez kezdjenek magukkal. Ilyenkor köréjük omlik a magány, majd jön a kétségbeesés, s az ember kapaszkodni próbál bárkibe. Aztán emiatt egyik rossz kapcsolatból a másikba ugrik. Tari Annamária, klinikai szakpszichológus szerint ilyen téren tekinthető egyfajta menekülési lehetőségnek is a túlzott internet-használat: „A való élet olyan igényeket támaszthat a felnövő generációval szemben, aminek nagyon nehéz megfelelni. Óvodás koruktól kezdve teljesítményeket várnak a gyerekektől, s a követelmények később csak fokozódnak. Igaz, hogy kinyílt számukra a világ, de ehhez a világhoz nehéz alkalmazkodni, hiszen ebben csak a siker, a pénz számít, a teljesítmény, a rohanás, a megfelelés.” Azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a saját céljaink megtalálása mindig egyéni feladat. Célokkal – legyen az egy új hobbi elsajátítása, egy sport elkezdése, bármi, amiben örömünket leljük, amivel fejlődhetünk – sokkal könnyebb rálelnünk a saját utunkra. Ahhoz, hogy ne féljünk saját magunkkal eltölteni némi időt, kell, hogy kiteljesedjünk valamiben, minél kevesebb nemet mondjuk az újdonságokra, s ne féljünk változtatni. Aki egy helyben áll, s folyton másban keresi a másik felét, sohasem lehet igazán boldog, teljes ember. S nagy igazság, amit sok helyen hallhattunk már: egy párkapcsolat akkor működik csak igazán jól, ha két egész ember vesz részt benne, és nem két félember alkot egy egészet.

Bognár Mariann

Fotók: life.hu, morningshow.hu, stylemagazin.hu

Irodalmi forrás:
Tari Annamária: Az y generáció
Csernus Imre: A párkapcsolatok iskolája
Dormán Emese: Társkeresés az interneten (Médiakutató, 2005 nyár)