Február közepe, -1 Celsius-fok, enyhe éhség, egy pékség a sarkon.
Gondoltam betérek, veszek magamnak valami falatozni-valót és beburkolom
helyben, ahogy már korábban is tettem. Ketten álltak előttem a sorban, mikor
beléptem az apró boltocskába, egyikük a sarokban nyomorgó kávéautomatához
tartott, miközben lepakolt a két asztal közül az egyikhez. A másik vevő is
végzett, a másik asztalnál csomagolta zsákmányát a táskájába, míg én megvettem
a kiszemelt virslis kiflit. Rutinosan odaléptem a közben üressé vált,
kavicsokkal kirakott kerek asztalhoz, s kihúztam a három szék közül az egyiket,
hogy leüljek. Mikor a térdem már megrogyott, a mozdulatom félbemaradt, mert a
következő mondat ütötte meg a fülemet az eladónő felől: "Enni nálunk nem
lehet!" "Nem?" Értetlenkedő lányos zavartól fénylő mosollyal,
tétovázva távoztam a helyiségből. Ugyanattól a széktől, ahol két hónappal
azelőtt mindenféle atrocitás nélkül, jóízűen felfaltam egy baconos kiflit, amit
ott helyben vásároltam.
"Enni nálunk nem lehet."
Ha nem, hát nem.
Kérdem én: akkor miért a két asztal és a hat szék? Az automatás kávé nem arról
híres, hogy az ember leül mellé, és ráérősen iszogatja a nívós műanyag
pohárból, míg kifelé tekintget az aprócska pékség ablakán. Talán dísznek van?
Inkább egyem meg odakint a jó meleg péksüteményt? Hát jó. A közelben lezárt
biciklimhez sétáltam két kereszteződésen át, a gyorsan hűlő kiflicskémet
sietősen falatozva, miközben a 4 órás forgalomban tobzódó autók és buszok vagy
majdnem lefröcsköltek, vagy kis híján elütöttek.
"Enni nálunk nem lehet."
Hiába a hívogató székek, és a csinos kavicsos asztalkák,
enni náluk nem lehet, csak venni. Akkor szeretném megvenni a felesleges
bútorokat a boltból, kérem! Köszönöm! A viszontlátásra!
