Október 26-a,
Sopron. Tipikus őszi, borult és nyirkos időben édesanyámmal együtt igyekeztünk
a gyülekezőhely felé. A busz még sehol, csak egy csomó, cseverésző ember, zömük
nyugdíjas korú, némelyikük ismerősnek is tetszik az utazási iroda korábbi
kirándulásairól. Végre begördült a várva várt jármű, mire mindenki izgatott
tülekedésbe kezdett. Nagy volt a tét, hiszen aki nem tudott elég korán
felszállni, annak akár két percet is várnia kellett, hogy leülhessen…
Átestünk a
szokásos tortúrán, az elhelyezkedésen, a névsorolvasáson, vártunk pár percet a
későn kelőkre, majd nagy nehezen, de sikerült elindulni a cseh kisváros, Znojmo
felé. Az utazás körülbelül harmadik percében alufólia zörgés hallatszott
mindenfelől, s a buszt betöltötte a zsemle és a parizer jellegzetes illata. Egy
tipikus magyar szokásnak lehettünk szemtanúi, ahol úgy látszik, az utazás nem
létezhet evés nélkül.
Épp nekiálltam
volna olvasni, mikor megszólalt idegenvezetőnk harsogó hangja. Felsóhajtottam,
mert tudtam, az általam leginkább utált rész következik: negyvenedszerre is
meghallgathatom Bécs történelmét. Nem csalódtam, vezetőnk jól végezte dolgát,
nagyon figyelt arra, hogy semmi újat vagy érdekeset ne mondjon, csak a
szokásos, útikönyvekben leírt mondatok követték egymást. Majd egy óra csend és
nyugalom után hallottuk őt csak újra, mikor bejelentette, hogy megállunk az
osztrák-cseh határon egy fél órás „technikai szünetre”. Már nagyon vártuk ezt a
helyszínt, hiszen a két évvel ezelőtti utunkon már megtapasztaltuk a hatalmas
műanyag lovak, sárkányok, földgömbök és repülők szépségeit, valamint az ingyen
WC és az egymásba olvadó boltok előnyeit. Sajnos a fél óra nem engedett elég
időt a kibontakozásra, úgyhogy fájó szívvel kászálódtunk vissza a buszba. 
Nem telt el
fél óra, s már cseh levegőt szívhattunk magunkba. Egy közös városnézést
követően (miután céltalanul körbe-körbe keringtünk, kihagyva a legszebb
helyeket) teljesen megbizonyosodhattunk arról, hogy idegenvezetőnk még életében
nem járt Znojmóban. Ennek ellenére újfent elbűvölt a városka régies bája,
csöndessége, és a folyóra néző egyedülálló panorámája, melynek látványosságát
csak fokozta a felhők közül „kiviggyanó” nap ragyogása.
Újabb fél óra
buszozás után végre megérkeztünk Retz városába, amely immár 21. alkalommal ad
otthont a népszerű tökfesztiválnak. Mint utólag kiderült, két éve nem itt,
hanem a 6 kilométerrel arrébb lévő faluban fesztiváloztunk, így minden
újdonságnak számított, s a rengeteg portéka, ember, tökfigura feledtette velünk
a falusi romantika hiánya miatt érzett szomorúságunkat. A mulatság helyszíne
hatalmas volt, a sokféle - nem csak tökből készült - étel, ital és csecsebecse
közül mindenki megtalálta az ízlésének valót. A fénypont, a felvonulás 16
órakor kezdődött, és majdnem két órán keresztül tartott a beöltözött gyerekek
és felnőttek vidám, zenével tarkított masírozása (mely bár látványos és kedves,
mégis csöppet bosszantó volt, mivel az embertömegtől képtelenség volt látni, a
vonulóktól pedig nézelődni nem lehetett…). Még egy gyors látogatás a
„Pipiboxnál” belefért, s lábunkban jóleső fáradtsággal, s szívünkben kellemes
élményekkel telve ültünk fel a buszra.
Megismétlődött
a reggeli hajcihő: birkaszámlálás, várás a későn érkezőkre, zsemle és parizer
illat, és egy röpke két és fél órás út, mely végén elhatároztuk, hogy jövőre
örömmel vágnánk bele újra ebbe az egy napos kis kalandba.
Tamasits Dorottya
Fotó: a szerző
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése