Interjú Prof. Dr. Gadányi Károllyal, a Savaria Egyetemi
Központ volt elnök-rektorhelyettesével
Számos
tisztséget visel most is, könyveket ír és korábbi beosztottjai továbbra is
elnök úrnak szólítják. Prof. Dr. Gadányi Károly 2012 végéig vezette a
szombathelyi felsőoktatási intézményt. A Savaria Egyetemi Központ volt
elnök-rektorhelyettese a Szláv Filológiai Tanszéken lévő irodájában fogadott.
Gadányi Károly, a 2010-es
diáknapok rendezvényen. (fotó: Szendi Péter, vasnepe.hu)
Már negyedik
hónapja nem tölti be az elnöki tisztséget. Nem magányos a feladatai nélkül?
Nem érzem magam magányosnak egyáltalán, sőt! Annyi
történt, hogy az ember életritmusa egy kicsit megváltozott.
Hogy telnek most
a hétköznapok?
Ugyanúgy korán kelek, és minden nap nyolckor már
bent vagyok. korábban fél nyolckor érkeztem, tehát most fél órát engedek
magamnak. Nagyon sokan megkeresnek most is oktatók, régi vezetők. Sok
rendezvényre hívnak, és talán többet veszek részt a magyar és a nemzetközi
tudományos életben. Most éppen a Magyar Tudományok Akadémiáról és az Eötvös
Lóránt Tudományegyetemről is bírálok disszertációkat. Annak pedig kifejezetten
örülök, hogy a hallgatókkal is tartom a jó viszonyt: köszönő és beszélő
viszonyban vagyok sokukkal, ez a mai világban nagyon fontos. Fontos a sport is
a Vas Megyei MLSZ elnökeként. De még sokáig sorolhatnám a legkülönfélébb
tisztségeket. És persze otthon, jönnek néha az unokák, esténként biciklizem.
Szeretek madarakat etetni, most télen is majdnem 40 ezer forintot költöttem
rájuk.
Hol és mikor
indult a pályafutása?
Október 23-án leszek hetven éves, akkor jár le a
munkaviszonyom. Ha azt megérem, akkor több mint 51 évnyi munkaviszonyt tudhatok
magam mögött. Negyven éve kerültem ide Szombathelyre. Akkoriban még főiskoláról
sem nagyon volt szó, nemhogy egyetemről. A Pécsi Tanárképző főiskola
kihelyezett tagozatán indítottak képzést. A tanárok 29-en a hallgatók valamivel
több, mint 200-an voltak. Tudtuk, hogy ha nem szilárdítjuk meg a tanítóképzést,
akkor nem maradhat meg néhány évnél tovább. Szerencsére megmaradt. Ez a 40 év
sok mindent hozott nekem, nagyon szép volt az életemben. Voltak problémák is,
ugyanúgy, mint ma, csak akkor másféle nehézségek voltak. Meg kellett ragadni minden
lehetőséget a fejlődésre, mert ha nem fejlődünk, akkor nehéz lesz tovább lépni.
Egyébként Kapuváron kezdtem a gimnáziumban. Két évig
voltam ott, de már a negyedik napon valami funkciót adtak. Fiatal voltam,
megterheltek, és ez jó volt, mert betanulhattam. Nem olyan egyszerű ám
vezetőnek lenni, nagyon fontos a tapasztalat. Ez így volt itt Szombathelyen is.
Amikor ide kerültem, egyből a külügyek vezetését bízták rám. Később
tanszékvezető, intézetigazgató aztán főigazgató helyettes lettem. Majd hat
hónapig főigazgató voltam ezután nyolc évig rektorként vezettem az intézményt.
A Nyugat-Magyarországi Egyetemhez való csatlakozásunk után az
elnök-rektorhelyettesi posztot töltöttem be. A tavaly decemberi
összoktatói-összdolgozói értekezleten elmondtam, hogy a vezetés az mindig
szolgálatot jelent. Ha nem, akkor bár papíron lehet valaki vezető akár tíz
évig, de a valóságban néhány hónap alatt megbukik.
Mire a büszke
igazán az elmúlt negyven évből?
Arra vagyok büszke, hogy egyáltalán Szombathelyen
élhettem és részt vehettem a helyi felsőoktatás alapításában és alakításában.
Az én rektorságom idején volt a legmagasabb a hallgatói létszám, majdnem
hétezren voltunk. Most körülbelül a fele, persze azóta megváltozott az oktatási
rendszer. Sok huzavona volt az egyetemmé válással kapcsolatban is, de végül
sikerült. Ehhez persze nem csak Faragó rektor úr és én kellettem, minőségi
oktatói gárda és a minőségi a hallgatók is. Amit tudtam, amire képes voltam azt
igyekeztem az intézmény érdekében kamatoztatni és kihasználni.
Volt olyan,
ami fontos lett volna önnek, de nem sikerült végrehajtani?
Volt ilyen is. Nagyon szerettem volna itt
nyelvtudományi doktori iskolát létrehozni. De nehéz volt megfelelni az
állandóan változó elvárásoknak. Mindig mondtam a kollégáknak is: másokhoz képest
nektek dupla annyit kell dolgozni és okosabbnak kell lenni, hogy elismerjenek.
Ez főleg a kisebb szakokra igaz. Attól nem kell félni soha, hogy ha egy
tanszéken a vezetőnél szélesebb látókörű fiatalok dogoznak. Csak velük tudunk
előre haladni.
Az előrelépést,
haladást többször is említette. Érzi most a fejlődést az intézmény életében?
Úgy érzem, hogy meg kell küzdeni minden szakért.
Most sajnos egy kicsit belementünk matematikai számlálásba. Tíz fő alatt
például nem célszerű szakot indítani. Szerintem viszont tévút a statisztika, a
tudományt nem létszám alapján kell megítélni, hanem, hogy milyen minőségben
művelik. A bölcsészet például konvertibilis embereket nevel. Bárhol be lehet
őket vetni, és a magyar kultúra fenntartása hivatásuk, szinte kötelességük.
Van valami,
amit megtartott az elnöki irodából?
Amit személyesen én kaptam, azt megtartottam. A
dedikált könyveket, idehoztam a bölcsészettudományi karra. A saját otthoni
idegen nyelvű könyvtáramat is idehoztam a tanszékre. Remélem, haszonnal
forgatja a jövő generációja. Elhoztam azt a vendégkönyvet is, amit akkor
nyitottunk, amikor rektor lettem.
Említette,
hogy több ideje maradt a tudományos életre is. Min dolgozik most?
Az egyik kollégámmal tervezünk megjelentetni egy
könyvet a szláv nyelvek legújabb megközelítéséről. A szláv nyelvű népek
különböző kultúrájúak, Jugoszlávia szétesése után pedig végkép más irányokba
indultak el. A nyelvek is külön utakon fejlődtek tovább. Erről szól a könyv.
Egy másik projekt a miniszterelnök támogatásával valósul meg. Az ELTE
vezetésével a környező államok népeiről szóló könyvet írunk. Ez nem csak a
nyelvészetről szól, néprajz, kultúra is van benne. A lényege, hogy valóban
ismerhessük a körülöttünk élő népeket. Hiszen valljuk, be őszínét nem ismerjük
egymást. Persze ők se minket. Ha megkérdezném, hogy hogyan alakult Ausztria
történelme, nehezen tudna rá válaszolni. Ha elkészül a könyv, akkor joggal
várhatjuk el a környező nemzetektől, hogy ők is megismerjenek bennünket. Szóval
sokat dolgozom most is. A lényeg, hogy a munkát nem szabad abbahagyni, mert
akkor az ember kiürül.
Fél ettől?
Nem. Hogy mi lesz velem, azért elsősorban én vagyok
a felelős. Háborús gyerek vagyok. 1944-ben és ’45-ben többször is lebombázták
Murakeresztúrt, a falut, ahol születtem. Sokan meghaltak. Nem csak az apák a
fronton, hanem anyák és gyerekek is a faluban. Nemrég tudtam meg, hogy egy
barátom úgy élte túl az egyik bombázást, hogy az édesanyja maga alá bújtatta.
Az anyát szétvitte az akna, a fiú megmaradt. Így az ember mindjárt másként
gondolkodik és örül minden napnak.
Borsodi Zoltán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése